Kis esti gondolat

Mikor leszáll az este és a kisgyermekek nyugovóra térnek, sokszor félnek.
Félnek magától a sötétségtől.
De nem csak magától a sötétségtől félnek, hanem attól is, ami sötétség mögött van. Illetve ami szerintük ott lehet. Aztán kis szemük kezdi megszokni a sötétséget. Nem látnak még tisztán az éjszakában. A megszokott ismert játékaikat sem ismerik fel. Hiába alszanak mindig ugyan abban a kiságyban, ugyanabban a szobában, a körülöttük lévő ismerős, megszokott tárgyak, mozzanatok, lebbenések, gonosz démonként rajzolódnak ki a félhomályban előttük. Megijednek, félnek, sírnak, esetleg kiabálnak.
Bemegy Anyu, Apu a szobába. Próbálja szavakkal, öleléssel nyugtatni a szeretett gyermeket. Ez néhányaknál sikerül, másoknak azonban ez kevés lehet. Többre vágynak, mert még mindig lappang bennük a félelem.
Aztán Anyu és Apu felgyújt egy egészen pici fényt a szobában. Ez a legapróbb fény, – mely lehet egy apró gyertya, vagy a szentjánosbogár kicsiny ereje – hatalmas fényárral tölti be, az addigi vak sötétséget. Ez az apró mozdulat, ez a legapróbb fény is elég ahhoz, hogy elűzze a félelmeket.
Te ne félj! Legyél Te a világosság! Csak egy apró mozdulat…